Szülésélmény – Máté születése

„Szia! Gyere, amikor tudsz. Köszönöm!” – pötyögöm végre az sms-t a dúlámnak, akinek 36 órája jelentettem be, hogy itt az idő, folyik a magzatvíz. Csakhogy az összehúzódások nemhogy nem váltak egyre gyakoribbá, de többször órákig nem éreztem semmit. Orvosi szemmel nem túl bíztató. Ilyenkor a protokoll azt mondja, indítsuk be a szülést. Csakhogy nem szerettem volna. Nem így terveztem. Annyiszor elképzeltem, hogy minden megy majd a maga útján, hogy a vajúdás nagy részét itthon töltöm, hogy Máté akkor jöhet, mikor akar. Elég volt egyszer átélni, hogy az orvos döntötte el, mikor érett a baba, nem kell a mesterséges oxitocin, a folyamatos kontroll! De azért aggódok is. Mi van, ha veszélyeztetem a kicsit, ha végül rosszabbul járok, mert már nem lesz elég a beindítás, császár kell vagy mit tudom én?!? 1000 gondolat, 2 hang egyetlen fejből: egy szelíd, bíztató, a megálmodott szülés reményével kacsegtető és egy dühös, aggodalmaskodó, félelemmel teli, a fennálló helyzet veszélyeitől óvó. Melyikre hallgassak, mit tegyek???

A dúlámmal, Kingával, többször is beszélek telefonon. Ő nyugodt, kiegyensúlyozott, magabiztos. Azt mondja, figyeljek belülre, s megtalálom a választ. Megerősít benne, hogy bárhogy is döntök, mellettem lesz. Tényleg ezt is teszi, testileg és lelkileg is. Napközben teakeveréket vásárol és hoz nekem, az éjszaka közepén bekísér a dokihoz, hogy megnézzük, rendben van-e a baba.

És azon a csütörtök délutánon, sok hosszú, dilemmával teli óra után, végre úgy érzem, sínen vagyunk. Megjön Kinga egy akkora táskával, hogy egy 10 napos nyaralásra sem kellene nagyobb. Mondja, hogy a szülőszék a kocsiban van, azt majd onnan hozzuk, ha kell. Hmmm… Ha a szülőszék a kocsiban van, a táskában csakis a szülőágy lehet – gondolom magamban, de aztán jön egy összehúzódás, ami elvonja a figyelmemet a titokzatos táskáról. Járkálok fel-alá, aztán rájövök, hogy zavarban vagyok. „Lehet, hogy hamar hívtalak. Nem tudtam, hogy mikor kell.” – mondom végül. „Más sem szokta tudni. De nincs olyan, hogy hamar.” – mosolyog Kinga. Aztán beszélgetünk mindenféléről. Nem bírom abbahagyni a járkálást. Az esik jól. Kinga ül a földön. A férjem néha kidugja a fejét a szobából, hogy lássa, nem maradt-e le valamiről. Az összehúzódások egyre gyakoribbak és egyre hosszabbak. Egyszer csak érzem, hogy Kinga elkezdi masszírozni a derekamat. Azt sem tudom, hogy került oda, az előbb még a szoba másik felében ücsörgött. Nem hívtam, nem szóltam, épp a mondatom közepén voltam, mikor éreztem, hogy ez most más, ez most nagyon fáj. Mire megtámaszkodtam az ajtófélfában, ő már masszírozott. Pont ott, ahol és ahogy kellett. Tökéletesen. Ez volt az a pillanat, amikor megtapasztaltam, milyen egy ízig-vérig dúla. Nem csak elméleti tudása és begyakorolt technikái vannak. Annyira rád van hangolódva, hogy szavak nélkül is érzi, mikor van szükséged rá. A következő óra már hármasban telt, a férjem is velem volt és támogatott.

A kórházba kicsit hamar mentünk be. Vagy csak kizökkentett a megváltozott környezet, de lelassult a folyamat. A kitolást különösen lassúnak és nehéznek mondanám. Volt egy pillanat, mikor azt éreztem, én most kiszállok, legyen már valahogy vége, mert nincs több erőm. Aztán mégis lett valahonnan, s pár perccel később a meghatódottságtól kicsit könnyes szemekkel beszélek Mátéhoz, akivel még összeköt a köldökzsinór, de már ott fekszik az ölemben. Továbbra is a férjem tart a karjaiban, ott van a hátam mögött. A dúlám a jobbomon, a nőgyógyászom a balomon, előttem a szülésznő. A babám a hasamon. Ő van a középpontban – ott is a helye. Halk zene, meghitt, csendes aranyóra. Boldog vagyok és hálás.

Köszönöm Istennek, hogy megfogant Máté, hogy kihordhattam és megszülhettem. Köszönöm Kingának a várandósság és szülés alatti odaadó támogatást és segítséget, a sok hasznos információt, a kedvességet, az odafigyelést, a tökéletes rá(m)hangolódást. Köszönöm a nőgyógyászomnak, Laczikó Szidóniának, a szakmai tudást, optimista hozzáállást, biztatást a várandósság alatti nehézségek idején és azt, hogy betartotta a szülési tervben leírtakat. Köszönöm a férjemnek, hogy megint úgy döntött, velem akar lenni a vajúdás és a szülés alatt. Köszönöm édesanyámnak a „mindigszámíthatokrá” érzést, a sok pozitív gondolatot és az állandó törődést. Köszönöm a rokonaimnak és barátaimmnak, hogy éreztették velem, nem vagyok egyedül.

U.i.: Azon olvasók számára, akik végig azon izgultak, kiderül-e a dúlás táska tartalma, leírom, hogy a hatalmas csomag minden darabja hasznosnak bizonyult. Kellett a vízforraló, a lavór, a törölközők, az illóolajok, a pohár és a szívószál is.

Azok számára pedig, akik nem hiszik el, hogy egy nagyváradi magánklinikán lehet ilyen idilli módon szülni, elmondom, hogy a zavartalan aranyórába tényleg belerondított a neonatológus, aki azt szerette volna, hogy a pár perces újszülöttet a szoba túlsó részén levő asztalra tegyük, hogy megvizsgálhassa, de Kinga ilyen téren is a helyzet magaslatán volt, és szépen megkérte, hogy tartsa be a szülési tervben jóváhagyott aranyórát és jöjjön vissza egy későbbi időpontban. Ez olyannyira jól sikerült, hogy csak 12 órára rá láttuk újra. A modora persze ez idő alatt sem változott…

Hozzászólások