November 25 – Rózsák forradalma

November 25 – a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja. A nők elleni erőszak számtalan formát ölthet. Egyik, sajnos nagyon gyakori megnyilvánulási formája „szülőszobai erőszak” vagy „szülészeti, nőgyógyászati erőszak” néven vált ismertté. Ide sorolunk minden olyan durva cselekedetet, viselkedési formát vagy elhangzott szót, amit a nőknek vajúdás vagy szülés közben (esetleg után) kell elszenvednie a kórházi személyzettől, valamint ide sorolunk minden olyan beavatkozást, amit a nők beleegyezése vagy pontos tájékoztatása nélkül hajtanak végre. Továbbá ide tartoznak azok az beavatkozások, amelyeket nem indokol a baba vagy az anya állapota, inkább csak az orvos kényelme vagy a kórházi rutin de a kiszolgáltatott anya beleegyezését mégis elnyerik azáltal, hogy a babája egészségi állapotának romlásával fenyegetik.

A nők elleni erőszak világnapjának alkalmából arra kértük az édesanyákat, hogy meséljék el nekünk szülészeti erőszakkal társuló szülési traumájukat.

Köszönjük szépen Nektek, hogy történetetekkel segítettek nekünk felhívni a figyelmet a nők elleni erőszak e sajátos, és sajnos nap mint nap ismétlődő formájára!

 

2005 – 2015

„Első gyermekemet 2005-ben szültem, igen fiatalon, ennek ellenére meglepően nagy magabiztossággal. 8 nappal hamarabbra szólt a kórházi beutaló. Be is vonultam, szófogadó kismama lévén. A harmadik napon mesterségesen, oxitocin injekció és kalcium kíséretében próbáltak előidézni a szülést, de elsőszülöttem még váratott magára. 8 nappal kesébb éjjel kezdtek komolyodni a fájások: elkezdődött. A vajúdóba száműztek,kint őrült vihar tombolt,bent nagyon hideg volt és éjszaka lévén, a szülésznők is pihentek, és én nagyon egyedül voltam és nagyon fáztam és nagyon fájt… Reggelre alaposan megtelt a vajúdó, mindenki kiabált: vajúdó kismama, szülésznő, orvos, takarítónő. Már hosszú órák óta kínlódtam a vas agyon, a “külvilág” semmit sem tudott rólunk, nem tájékoztatták a hozzátartozókat. Ekkor anyukám felhívott telefonon én meg merészeltem válaszolni. Nem lett volna szabad, mint utólag kiderült! A kórház igazgatónője ordított rám mindenki előtt, én pedig iszonyatosan éreztem magam. Újabb fájás jött az ordítás közben. A düh és a fájdalom elfolyatására az ajkamba haraptam, nem ereztem mennyire, az csak akkor tudatosult mikor az orvosom a saját zsebkendőjével letörölte a vért az arcomról és a számról. A szülőszobába érve a legalább 80 kilós szülésznő könyökölt a hasam fölé. Tudtam, hogy ez csak árthat és ledobtam a kezeit, erre kiabálva lehordott minden hülyének mert ő csak segíteni akar. Miután végre a kislányom megszületett kierőszakolták a méhlepényt, “kitakarították”a méhem, összevarrtak a gátmetszésemet. Mikor végre születése után 2 órával a gyermekemet megmutatták, azt a kérdést szegezték nekem, hogy hazaviszem-e! Akkor kiborult a bili és közöltem, hogy ne merjék elvinni többet mellőlem!

A második szülés 2008-ban hasonlóképp zajlott, csak itt szülés alatt jelen volt egy rakás (legalább 30) egyetemista orvos tanonc, akik nagyjából egyidősek voltak velem és végig hurrogtak és jujjongtak. Természetesen újabb gátmetszéssel lettem “gazdagabb”.

2010-ben született meg a harmadik kislányom. Hétfőn kellett befeküdni, szerda reggel kezdődött. Ügyeletes volt az orvosom ezen a napon. Reggel 6 óra után kicsivel bejött a nővérke, kaptam egy szép kanült, rá egy órára bejött a doki, megvizsgált és burkot repesztett. Ezután folyamatosan kaptam a perfúziókat egyiket a másik után. A doki mar unhatta mert 4 órakor elkezdte a méhszájat tágítani. Iszonyatos fájdalmas volt. Este 9 körül vittek a vajúdóba, borzalmasan fáradt voltam,a testem mar kezdte feladni ezt az erőltetett menetet. Megszületett! A gátmetszésen kívül a méhszájam is szétrepedt! Mikor nekiálltak volna összefoldozni. Éreztem egy szúrást ott… Megkérdeztem, mit kapok, mire a szülésznő dühösen felelt: érzéstelenítőt! Annak ellenére, hogy a beteglapomban szerepelt: ALLERGIÁS VAGYOK RÁ! Ezek után bejött az altató orvos és kaptam 2 darab kábító injekciót. Mindent éreztem, lekötve, vergődve üvöltöttem végig! Nem uraltam sem a testem sem a józan eszem. Hónapokon, éveken át visszatérő rémálom volt.

 

2013: „Neked mi a bajod, hiszen van egy egészséges gyermeked…?!”

Első gyermekemet császármetszéssel szültem. Így alakult… nem fordult meg és én titkon még örültem is neki mert annyira rettegtem a szüléstől és a fájdalmaktól, nem tartottam magamat képesnek a szülésre.

Ekkor ismertem meg orvosomat akiben maximálisan megbíztam. Ő az az orvos aki ritka madár. Tisztelettel és törődéssel bánt velem egész várandóságom alatt. Soha nem éreztem, hogy futószalagon kezelne… csak egyszer …

Második várandóságom alkalmával az orvsom ajánlotta a természetes szülést hiszen jó pár év eltelt a két szülés között. Kétségekkel fogadtam az ötletet de a 9 hónap alatt minden úgy alakult a körülmények az emberek akiket megismertem, hogy minden ebbe az irányba vitt. Készültem erre az alkalomra maximálisan és végre elhittem, hogy ez nekem menni fog.

Megbeszéltük az orvosommal, hogy semmilyen beavatkozást nem szeretnék, nem lesz fájdalom csillapítás, se oxitocin, se burok repesztés, és nem leszek ágyhoz kötve, sétálhatok mozoghatok, majd, olyan pozícióban szülök ahogy én szeretném, akár szülőszéken vagy guggolva, vagy négykézláb. Egyedül a gátmetszésre rázta a fejét, hogy az valószínűleg nem fog kimaradni, de majd meglátjuk.

27 óra vajjúdás után kerültem a korházba boldogan és elégetten, hogy ezt végigcsináltam 2 perces fájásokkal.

Megvizsgáltak és kiderült, hogy még csak 7 centire vagyok kitágulva. Fél órán belül fáradtan és elcsigázottan megérkezett az orvos. Hamar kiderült, hogy nagyon fáradt és sok óra munka van mögötte… Megvizsgált, burkot repesztett majd az NST-vel az ágyhoz is kötött … De hát nem erről volt szó… egy óra múlva bekötötték az oxitocint mert a gép szerint fájásgyenge voltam… én nem azt éreztem…

Elvesztettem minden kontrollt… nagyon féltem, nagyon fájt és nem volt benne szünet, fogalmam sem volt már, hogy hol tartunk és meddig megy ez még így … aztán megjött az orvos és én megkértem, hogy toljon be a műtőbe és szedje ki a gyereket… már nem lehet… nagyon fáj .. de még meddig … ordítottam…”- Viselkedj!- mondta, Ezzel a hisztivel veszélyezteted a gyerek életét!” …aztán volt egy, egyetlenegy mondata amibe végre beletudtam kapaszkodni „- Ha most rám figyelsz és azt teszed amit mondok 5 nyomás és kint lesz. „

És kint volt… örültem… túl vagyok rajta … egészséges… én is ….minden jól sikerült…

Hónapok múlva megpróbáltam megbeszélni az orvosommal, hogy mi is történt …elővette a kórházi papírjaimat.. ő mindent jól csinált … követte a protokollt… „ Neked mi a bajod, hiszen van egy egészséges gyermeked… minden azt bizonyítja, hogy én jól végeztem a munkámat. Egy császár után egy természetes szülés ez egy sikertörténet.„

Hálás vagyok mert van egy egészséges gyermekem… hálás vagyok mert én is egészséges vagyok… hálás vagyok mert 27 órát tudtam vajúdni úgy, hogy az egy kellemes emlék maradt … hálás vagyok azoknak az embereknek, barátoknak akik segítettek és felkészítettek.. .és DÜHÖS vagyok mert az akiben megbíztam, átvert, nem tartotta be amit ígért, és elvette tőlem annak a lehetőségét, hogy úgy csináljam meg ahogy szerettem volna és ahogy ő is beleegyezett….

Tudom ő biztosan másképpen látja, biztosan nagyon fáradt volt, és soha nem kezelt engem futószalagon, csak egyszer….”

2011

„Régen történt, négy és fél éve, de mindent pontosan fel tudok idézni, örökre beleégett a tudatomba. Kitolási szakban érkeztem be, szerencsémre. Ahogy beértünk az első az volt, hogy a páromat kiküldték, a hosszú vajúdás alatt végig velem volt, most pedig ott lebegett a  kétségek között, a folyosón. Szülőágyra fektettek, ” csizmát ” húztak a lábamra, ez a modern lekötözés. Már készítették is az injekciót, amikor megkérdeztem, hogy mit kapok, felháborodtak, mit kotyogok bele, úgy néztek rám mint a véres húsra, hiszen kiterítve az asztalon az is voltam … Toltam egyet és  a következő pillanatban már kaptam is az érzéstelenítőt a gátamba és a következő tolásnál már nyestek is. Mindenre már nem tudtam figyelni, hiszen közben, folyamatosan mondtam, hogy megakarom kapni a fiam. Megszületett, és a neonetológus elvégezte rajta a méréseket, szívásokat és pontozta is. Aztán ide adták nekem becsomagolva. Szerettem volna magamnál tartani, de egy ápolónő elvette azzal a kérdéssel “Mit akarsz vele csinálni?”. Ezen így soha nem gondolkoztam, hiszen az én fiam nálam a helye. Kivitték a megfigyelőszobába, ahova miután kikaparták a méhem és összevarrtak kivittek engem is. Bejött a neonetológus és szoptatás címén a mellemre nyomta a babám fejét, aztán elvitték  három órára. Megbontották azt az egységet, a testem egységét, szétzúzták azt az összetartozást, a gyermekemmel való összetartozást, amit senkinek nincs joga bolygatni. Mindezt azért, mert egy elavult, a kórházi dolgozók kényelmét szolgáló, minden emberiességet nélkülöző rendszert tartanak fent a nagyváradi állami szülészeten.”

 

2004, egy nyugat-magyarországi kisváros szülészete

“Párbeszéd a kismama és a szülésznő között CTG előtt:

  • Szülésznő: Feküdjön a hátára! Miért fekszik oldalt?
  • Kismama: Mert ha a hátamra fekszem, elájulok.
  • Szülésznő: Így nem tudom megcétégézni, feküdjön a hátára!
  • Kismama: Higgye el, hogy el fogok ájulni, egy percig se bírok a hátamon feküdni!
  • Szülésznő: Azt mondtam, hogy feküdjön a hátára!
  • Kismama…. Feladja. Elájul.
  • Szülésznő a telefonba: Doktor úr, doktor úr, jöjjön gyorsan, a kismama elájult!
  • Orvos jön, kicsit pofozgat, vizet ad, majd azt mondja: nem szabad a hátán feküdnie.
  • Szülésznő a magához térő kismamának: Ezentúl mindig csak a bal oldalán feküdjön!!!”

 

2004

„Ugyanaz a szülészet, ugyanaz a kismama, pár nappal később, az indokolatlan császármetszés előtt a műtőben:

  • Kismama: Nagyon rosszul vagyok, elájulok, nem bírok a hátamon feküdni.
  • Műtősök: Ne hisztizzen, így nem tudjuk megcsászározni.
  • Kismama: Billentsék félre az asztal, mert így nem bírok feküdni, elájulok, hánynom kell…
  • Műtősök: Ne hisztizzen már!
  • Kismama elájul és közben öklendezik. Erre érkezik meg az orvos: Miért nem billentik félre az az asztalt?”

 

Elsőszülöttem világra jövetele, egyszerre öröm és trauma

“Első gyermekünk házasságkötésünk után egy évvel fogant meg, ami nekünk igen hosszú időnek tűnt, mivel már nagyon szerettünk volna gyereket. Mondanom se kell, mennyire örültünk mikor kiderült, hogy már csak 9 hónapot kell várnunk ameddig a karjainkban tarthatjuk és csodálhatjuk első gyermekünket.

Mivel korábban hála az Úrnak nem voltak nőgyógyászati problémáim, ezért a nőgyógyász kiválasztása, aki majd kísérje a várandósságomat, illetve a szülésemet, nehéz feladatnak tűnt. Több barátnőm ajánlására sikerült végül a döntés és rendszeresen, havonta eljártunk a férjemmel együtt kontrollokra, pontosabban ultrahangvizsgálatokra. A várandósságom idejére szívesen emlékszem vissza. Semmilyen gondok nem voltak, az első évharmados rosszullétek pedig hamar véget értek.

Bár semmilyen komplikáció nem adódott, kb. a hetedik hónap körül a doktornőm elkezdett célzásokat tenni a császármetszésre. Bár akkoriban nem voltam eléggé tájékozott a szülés csodálatos mivoltáról és ezért féltem is tőle, mégis szerettem volna természetesen szülni. Először a szemüveghordásomra hivatkozott a doktornőm, hogy emiatt szükséges a beavatkozás. Ekkor elmentem egy szemorvoshoz, aki megvizsgált és legnagyobb meglepetésemre ajánlást adott írásban a természetes szülésre, mivel az szerinte még javított is volna a látásomon. Bár a doktornőm látta a papírt és elcsodálkozott rajta, de a császármetszés gondolatát mégsem vetette el, ezúttal a „keskeny” csípőmre hivatkozva. Végül is nem lett semmi eldöntve konkrétan, akartuk várni hogyan is fog majd beindulni a szülés és majd akkor meglátjuk….

Utólag megértettem, hogy a doktornőm már ekkor eldöntötte magában, hogy császármetszéssel fogja kivenni belőlem a babámat… A kiírt időpont előtt pár nappal voltam megint kontrollba, ahol ezúttal meg is vizsgált (várandósságom ideje alatt most először – amit nem feltétlenül bánok) és már ekkor elég durván kezdett bánni velem, úgy verbálisan, mint magával a vizsgálattal. Mivel semmi jele ekkor még nem volt a szülés beindulásának, semmi tágulásom sem volt, ezért haza engedett és visszahívott pár nap múlva egy újabb vizsgálatra. Ekkor viszont már éreztem, hogy rossz döntés volt őt választani és bár a bánásmódja mélyen bántott, nem éreztem elég erőt magamban, hogy az utolsó 100 méteren lecseréljem másik orvosra.

Pár nap múlva elmentem újból vizsgálatra, ekkor már egy nagyon kevés tágulásom volt, de újból haza engedett azzal a célzással, hogy pár nap múlva, amikor ő ügyeletes lesz (gárdás), akkor feltétlenül menjek be amennyire, csak lehet és akkor szülni fogok…. Haza érvén már másképp éreztem magam, tudtam, hogy valami elkezdett elindulni bennem, erősebbek voltak az összehúzódásaim, de rendszertelenek voltak és egy kevés pihenés után teljesen elmúltak.

Bár tudtam, hogy mikor kellene bemennem a kórházba, amikor ügyeletes volt a doktornőm, de lévén, hogy semmi változást nem tapasztaltam, ezért mégsem mentem be. Ekkor még fogalmam sem volt hogyan fogok szülni.

Másnap, délután 4 órakor, hirtelen nagy mennyiségű magzatvizem távozott és kisebb szünetekkel, újabb és újabb mennyiséget vesztettem el. Ekkor felhívtam a doktornőmet, hogy jelentsem neki a fejleményeket, viszont nem voltam felkészülve a válaszára… Lévén, hogy ő a telefonhívásom előtt ért haza egy 24 órás ügyeletből, frusztrált volt, ingerült (bizonnyal fáradt is) és első reagálása az az én letolásom volt amiért nem mentem be hamarabb a szülészetre, merthogy ő most ért haza…. De ha már így alakult, menjek be az ügyeletes orvoshoz, mondjam meg neki, hogy ő az én orvosom és vele fogok szülni, aztán majd érkezik ő is.

A szülészetre vezető út most is az emlékeimben van. Semmi sejtésem nem volt a szülésem mikéntjéről, de hiányzott az izgatott öröm belőlem…. Ekkor még mindig bíztam az orvosomban. A szülészeten megvizsgált az ügyeletes orvos, valaki felkísért a vajúdóba és ott hagytak… A nővérek csak kikiáltottak a fülkéjükből, hogy menjek be egy kórterembe. Én akkor jártam ott először és fogalmam sem volt, merre menjek, csak elindultam, magamban. A folyosó végén találtam egy 2 ágyas kórtermet és bent javában vajúdott egy kismama, mellette egy szülésznő ült (aki nem különösebben bátorította, se segítette, csak időnként megvizsgálta), majd hamarosan átkísérte a szülőszobára, ahol pár percen belül szült is a kismama. Én ott maradtam egyedül és legalább egy félóráig, vagy talán óráig, rám se nézett senki. Aztán hirtelen csak kiáltották a nevemet, átmentem a szülőszobára, ahol egy számomra teljesen idegen orvos megvizsgált, be sem mutatkozott, csak utasított, majd megállapította, hogy alig 2 ujjnyi tágulásom van, mehetek vissza a kórterembe. Néhány perc múlva újból kiáltották a nevem, ekkor egy másik idegen orvos vizsgált meg, aki ugyanazt a megállapítást tette. Végül hirtelen megjelent egy nővér, aki branült tett a kezembe és minden kérdés vagy bejelentés nélkül elkezdett adagolni valamit (amiről utólag sejtettem, hogy kalcium), amitől elkezdtek beindulni az igen erős összehúzódások. Fokozatosan adagolta, közben néha meghallgatta a babát, majd egyszer csak megjelent a doktornőm, illetve még egy orvos, papírokkal a kezükben, ahol csak mutatták, hogy itt és itt írjam alá (elolvasni nem volt időm, hogy mit is írok alá és sajnos túl félénk voltam ahhoz, hogy rákérdezzek), majd csak tájékoztattak, hogy azonnal császároznak is… Ekkor még csak 5 óra telt el azóta, hogy elkezdett elfolyni a magzatvizem. Alig volt időm SMS-ben jelezni a várakozó és aggódó férjemnek a fejleményeket, mert már vittek is. Semmi felől nem tájékoztattak, csak kikötöttek a műtőasztalon, előtte szondáztak és még csak azt sem tudtam, hogy teljes altatásban lesz-e részem vagy sem. Csak egy tűszúrást éreztem és egy pillanat alatt el is aludtam.

A műtét után másik intenzív osztályra kerültem mint kellett volna, a helyhiány miatt, és itt 2 napot töltöttem, ami idő alatt egyáltalán nem láthattam a gyerekemet. A férjem ment el időnként meglátogatni első és várva várt babánkat és a telefonon készített képekről és videókról csodálhattam meg őt és szorult össze a szívem amint láttam ahogy vigasztalás nélkül sír és én nem lehetek mellette…. Majd átkerültem másik osztályra, ahol végre 2 nap múlva találkozhattam a drága elsőszülöttünkkel. Az egymástól távol töltött idő miatt nagyon nehezen indult be a szoptatás, becsomósodtak a melleim, nagyon fájdalmas volt. A doktornőm ekkor is nagyon durva volt velem, erőteljesen megszorongatta a bedurrant melleimet, annyira, hogy még a könnyem is kicsordult és csak ennyit mondott, hogy „mit sírok? Nekem is majd ezt kell tennem a melleimmel.” Aztán adódtak komplikációk is, pár belső varrat kiszakadt mivel felpuffadtam (máig nem tudom biztosan mitől – a doktornő szerint az általam elfogyasztott, nővér által engedélyezett húslevestől, amiért megint kemény letolást kaptam a doktornőtől), újabb megalázó vizsgálatok következtek, végül megállapította a doktornő, hogy a puffadás miatt kiszakadt pár belső varrat, keletkezett egy kis vérrög, de az majd magától fel fog szívódni… Nagyon vártam a haza jövetelünk napját…. A kórházban töltött minden nap csak növelte a testi és lelki fájdalmaimat.

A várt felépülés viszont nagyon lassan érkezett. Emésztési problémáim voltak több hónapig és bő 3 hónap kellett ameddig végre fájdalommentesen fel tudtam kelni az ágyból. Hála az Úrnak, ez idő alatt volt segítségem a férjem és a húgom személyében, de még így is a tehetetlenség érzése és az, hogy alig tudtam ellátni a babámat erősen megviselt lelkileg. Utólag tudom, hogy ekkor már posztnatális depresszióval küzdöttem és ha nem lettek volna segítségeim, valószínűleg nehezen tudtam volna belőle kikászálódni.

Amiért hálás voltam az az, hogy a kisfiúnk egészséges volt és szépen gyarapodott és bár sok szoptatási gondunk volt, de ebben is kaptam segítséget egy kedves szoptatási tanácsadó személyében, akivel egy napon szültünk… Neki köszönhetően végül közel 2 és fél évig sikerült szoptatnom a kisfiamat, amiért nagyon hálás vagyok.

Visszatekintve közel 4 év után, belátom, nagyon nagy hibát követtem el azzal, hogy vakon bíztam az orvosomban és azzal, hogy nem voltam jobban tájékozódva a jogaim felől egyrészt mint kismama, másrészt a szülés folyamatáról és mindenről ami ezzel kapcsolatos. Azt viszont már tudtam, hogy soha többé nem akarok így szülni.

Így azt is el kell mondani, hogy bő 3 évvel az első szülésem után, ami egy traumatikus emlék marad, Isten megajándékozott bennünket egy második gyerekkel, egy kislánnyal, akit itthon szülhettem meg teljesen természetesen és háborítatlanul, bábával és dúlával. Ez a második szülésem nagy segítség volt az első feldolgozásában és már tudom, hogy mint annyi más területen, így a szüléssel kapcsolatban is életbevágóan fontos a teljeskörű informáltság, dokumentálódás, felkészülés. Amilyen traumatikus volt az első szülésem, a fölösleges és szükségtelen császármetszéssel, az orvosomtól kapott bánásmóddal, annyira csodálatos élmény volt a második szülésem, a körülöttem lévő személyek támogatásával, biztatásával, empátiájával.”

11057470_146612589029267_8624272534142742816_o