Egy életre szóló csoda – itthon szültem bábával és dúlával

tabita

Első gyermekemet, Matyit 2012-ben szültem császármetszéssel. Minden rendben ment a várandósság ideje alatt, a doktornőm mégis a császármetszés mellett döntött számomra máig érthetetlen okokból. Szerinte túl keskeny volt a csípőm és nem tudtam volna hüvelyi úton megszülni a kisfiamat. Ráadásul a szülés beindulása a magzatvíz elfolyásával kezdődött, amit 4-5 órán keresztül nem követtek fájások, így nem várt tovább. Nagyon nehezen épültem fel úgy testileg, mint lelkileg szülés után. Sokszor erőt vett rajtam a tehetetlenség és alkalmatlanság érzése, hogy alig tudom ellátni a kisfiamat, merthogy alig tudtam kb. 3 hónapon át még felkelni is az ágyból. Hál’Istennek volt segítségem, de még így is nagyon nehéz volt az első pár hónap.

Akkoriban sajnos nem voltam egyáltalán felkészülve a szülésre, csak annyit tudtam, hogy jobban fog fájni mint bármi más addigi életemben és egyedüli dolog amit tettem, hogy próbáltam pozitív szüléstörténeteket keresni, de ez nyilvánvalóan nem volt elég. Utólag jöttem rá, hogy milyen sokat jelent informáltnak, dokumentáltnak lenni és főleg támogatást kapni a szülésre való felkészülésben.

Mivel komoly nyomokat hagyott bennem az első szülésem, tudtam, hogy a következő gyermekemet nem fogom hagyni, hogy így „kivegyék” belőlem, ha csak nyilván egészségi okok azt meg nem követelik. Isten vezetését már a legelején megtapasztaltam a második várandósságom ideje alatt, hiszen még az első hetekben adatott a lehetőség, hogy megtekintsek egy dokumentumfilmet, ami által meg is született a szülésem terve („Indraznesc sa nasc asa cum vreau”, azaz „Merek úgy szülni ahogy akarok”). Egy forradalmi felismerés volt számomra az egyik üzenete a filmnek, hogy lehet Romániában is otthon szülni, csak akarni kell. Igaz, hogy nem egyszerű dolog, mivel hiányos a törvényes kerete, éppen emiatt hivatalosan nem sokan vállalják az egészségügyi dolgozók közül, hogy otthon kísérjenek egy szülést. Viszont megadatott számomra az a kiváltság, hogy megismerkedhettem egy, illetve később még több olyan anyukával, akik otthon szültek bábával, illetve dúlával. Eleinte sok volt bennem is és a férjemben is a félelem a heg-, illetve méhszakadástól, de minél többet utána olvastam a dolognak, illetve részt vettem egy szülésfelkészítő tanfolyamon, annál inkább eltűntek a félelmeink és izgatottan vártuk a nagy napot. Kellemes meglepetésként ért a hír, hogy egy régi kedves ismerősöm dúlaként is szokott tevékenykedni, így felvettem vele a kapcsolatot és ő örömmel vállalta, hogy támogatni fog a szülés ideje alatt, illetve már a felkészülésben is. Akkor még nem is sejtettem mekkora segítség lesz majd ő a számomra.

Az első rendszeresnek tűnő összehúzódások a 40.ik hét első napján kezdődtek és percre pontosan 20 percenként ismétlődtek kb.3 órán keresztül, majd

mikor már tényleg azt hittem, hogy aznap szülni fogok, hirtelen abba maradtak. Másnap ugyanez megismétlődött, annyi különbséggel, hogy kb.8 percenként ismétlődtek 4 órán keresztül. Ekkor már leértesítettem a bábámat is és a dúlámat is, hogy milyen fejlemények vannak, de végül újból abbamaradtak a fájások. Nem értettem miért maradtak abba, de a bábám, aki szerencsére még nem indult el felém, megnyugtatott, hogy ez teljesen normális és nem sietünk sehova, várunk. Végül harmadnap újból elkezdődtek, éjjel 1 óra körül, de ekkor már határozottan egyre erősebbek voltak és egyre sűrűbbek. A dúlám hamarosan meg is érkezett és ahányszor jött egy újabb hullám (fájás) masszírozni kezdte a derekamat. Már ekkor is nagyon sokat jelentett, hogy valaki van mellettem és enyhíti a fájdalmaimat. Déltájban megérkezett a bábám is, együtt megebédeltünk, közben senki nem sürgetett, nem zaklatott, semmiben nem korlátozott, hogy mikor, hol és hogyan vajúdjak, ami kissé szokatlan is volt, de ugyanakkor nagyon jól esett. A tágulásom nagyon lassan haladt, így este fele már kimerült

voltam, remegtem és csüggedni kezdtem. Közel álltam a feladáshoz, amikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Kimerült voltam, alig ettem, mert közben hányingerem is volt, így valószínűleg ha a férjem, illetve a bábám és a dúlám nem támogatnak, feladtam volna és bevállaltam volna az újabb császármetszést. Hálát adok az Úrnak, hogy volt támogatásom a legnehezebb órákban, percekben és a nap végére minden felgyorsult. Kb.1-1,5 óra alatt jutottam el végül a teljes tágulásig és mikor végül leültem a szülőszékre, hogy most már érkezik is kis „várva vártunk”, nem is hittem el, hogy én végre szülni fogok. A legvége volt a leggyorsabb, amiért külön hálás vagyok. Hihetetlen élmény volt amint rögtön a megszületése után, a kislányom a mellkasomra került, ott pihengetett, nézelődött, teljes meghitt csendben. Pár perces pihenő után pedig úgy szopizott mintha mindig is azt csinálta volna. Ezek a percek életem végéig egy csodaként fognak megmaradni az emlékezetemben.

Nem lehet szavakba önteni a támogatottság fontosságát és örömét, amit külön élvezhettem a bábám és a dúlám részéről, akik nélkül bizonnyal mindez nem lett volna lehetséges. Nem tudnám elképzelni, hogy azt a közel egy teljes napos vajúdást végig tudtam volna vinni az ő segítségük nélkül. Aki a legtöbbet mellettem volt az a dúlám, aki nagyon hamar megérkezett miután elkezdődtek a fájásaim és kitartóan masszírozta a derekamat, illetve később felváltva a bábámmal forró pakolást helyezett rá, ez által enyhítvén a nehezebb óráimat.

A két szülés közötti különbséget nem is lehet szavakba önteni…. Mindig hálás fogok maradni amiért egy ekkora csoda adatott meg nekem, hogy itthon szülhettem meg a kislányomat, Tábitát – Natáliát, aki a Natália nevet, ami születést jelent, az itthon születése emlékére kapta. Abban bízom, hogy ha még lesz egy következő gyermekünk, akkor ugyanebben a fennállásban fog sikerülni megszülnöm, ugyanezzel a bábával és ugyanezzel a dúlával.