Emma születése

Emma születése

Emma, második lányunk fogantatására készülve, aki nagy meglepetésemre már az első héten megfogant, eldöntöttem, hogy ezúttal másként akarok  szülni.  Igaz, a kórházat mint helyszínt nem zártam ki, de abban biztos voltam, hogy nem akarok beöntést, szintetikus oxitocint, állandó szívhang monitorozást és ágyhozkötöttséget, azt hogy idegen emberek az ujjaikat dugdossák a vaginámba, gátmetszést és azt, hogy csak egyike legyek a sok vajjúdó nőnek a szülészet „futószallagán”.  Éreztem, ennél több tiszteletet és megbecsülést érdemel ez a egyedi és egyszeri pillanat a gyermekem és saját életem során.

Akkor még azt hittem, hogy egy váradi magán klinikán is megvalósítható a háborítatlan szülés és születés.  Ez nem alakult teljesen így.

A várandóságom nehezebb és megterhelőbb volt mint az első gyermekemmel, de így is gyorsan elrepült.  Sokkal tudatosabban készültem a vajúdásra és a szülésre mint első alkalommal. Várandós jógára jártam Kinga barátnőmhöz akit dúlámnak is felkértem.  Sokat segített a vajúdásra való felkészülésben a jóga és a sok hasznos tanács amivel Kinga ellátott.  Még a férjemet is elvittem hozzá, hogy közösen gyakoroljuk a vajúdás támogatást, hiszen ismét apás szülést akartunk és azt, hogy ezúttal aktívan résztvehessen benne (ne csak a szivhangmonitort tartsa a hasamon és a homlokom simogassa kitolási szakaszban), még magabiztosabban és felkészültebben.

Már az első apás szülés is elmélyítette a minket összefűző szerelmi és baráti szálakat, így a második babánk érkezésére várva nem is volt kérdés, hogy részt vesz-e a folyamatban. Fontos volt számunkra, hogy ezt is  ismét együtt éljük meg.

Várandóságom vége felé járva a nőgyógyászom közölte velem, hogy a várandóságom 39ik hétben ő elmegy 10 napra nyaralni és átad a kolléga nőjének. Megszervezett egy közös találkozót, hogy ismertesse vele a szüléstervemet, bemutassa neki a dulámat és elbeszélgessünk arról mit is szeretnék.  Nem volt egy bizalomgerjesztő találkozás, legbelül csalódott voltam de tudtam nem hagyhatom,  hogy a félelem és a bizonytalanság eluralkodjon rajtam.  Inkább megerősítettem a magamba és testembe vetett hitem. Tudok szülni és ha a férjem és a dúlám ott lesznek velem akkor  minden rendben lesz mert biztonságban leszek, gondoltam és mint egy mantrát naponta többször ismételgettem magamban.

Június 4ikén reggel  (1 nappal azután, hogy a nőgyógyászom elment nyaralni) 7 óra tájban jósló fájásokra ébredtem amit vegyes érzelmekkel, de főleg nagy örömmel fogadtam.  Otthon az élet zajlott, tettem a dolgom de közben erősen befelé próbáltam figyelni, mert teljes valómat át akartam adni a folyamatnak, amelynek minden pillanatát élveztem. A párom elvitte a lányunkat a szüleimhez, mert úgy éreztem eltereli a figyelmem arról ami velem történik és amit oly annyira vágytam újra megélni.

Ketten maradtunk Emmával, meditáltam és beszélgettem vele.  Soha életemben nem éltem meg ennél nagyobb fokú “jelenben létet”. Az idő megszűnt, csak a jelen pillanat létezett.

15 óra tájékán rendszeressé váltak a fájásaim. Szóltam Kingának, hogy legyen készenlétben, kérdezte jöjjön-e, de akkor még nem éreztem szükségét, elég volt a párom jelenléte.

20 óra körül, amikor már félúton jártam és egyre sűrűsödtek a fájások éreztem a folyamat kezd felgyorsulni, bementünk a magán klinikára ahol már várt Kinga és a nőgyógyászom. Természetesen a fájások intenzitása csökkent és a tágulás leállt. Majd 2 órának kellett eltelnie mire újra tágulni kezdtem.  A hüvelyi vizsgálat és a sok felesleges kérdez-felelek megtette a negatív hatását, amit nem volt egyszerű kiegyensúlyozni és újra csak befelé figyelni.

Kinga halk szavai, békés és támogató jelenléte, az hogy szavak nélkül is tudta mit és mikor kell tenni, a párom jelenléte és az ösztönös bizalom a testem “szülni-tudásában” mindez nagyban megkönnyítette  a vajúdásom aktív szakaszát és azt ahogyan ennek  fájdalmait megéltem.  Kellemetlen volt azt hogy a nőgyógyász és a bába rendszeresen kibillentett  ebből a módosult tudatállapotból, amelyet egy pillanatig sem tiszteltek vagy támogattak, csak az orvosi protokollt és a szülés felgyorsítását tartották szem előtt.

Csak kitolási szakaszban engedtem meg a burokrepesztést, amit már jó ideje sürgetett az orvos akinek azt sem engedtem meg, hogy megvizsgáljon. Ennek hatására a gyermekemet szinte kilövelltem magamból. Éjfél után 45 perccel a férjem nyakában lógva, félig térdelve, 2 nyomásból kirobbant Emma a világba, aki ezt hangos sírással sérelmezte.

Végre a karjaimban tarthattam gyermekem. Egész testemben remegtem, sokáig  és megállíthatatlanul,   időnként patakzó öröm könnyeim törölgettem és csodáltam a gyermekem. Elurakodott rajtam az eufória.

Emmát csak az “aranyóra” leteltével adtam át az asszisztens idegen kezeibe és ekkor is nehéz szívvel. Közben a bába, aki szemmel láthatóan nagyon igyekezett minél hamarabb befejezni a repedéseim összeöltését, hogy végre haza mehessen, gratulált milyen bátor anyuka vagyok és dolgát befejezve rögtön haza sietett.

Nem sikerült háborítatlanra … csak megközelítőleg … talán, ha a választott nőgyógyászommal szülök az lett volna, de még így is magasan felülmúlta az első szülésem élményét.

Boldogságot és hálát érzek valahányszor felelevenítem Emma érkezésének emlékét.

Kimondhatatlanul hálás vagyok mert megválaszthattam hogyan akarok szülni (ez a legtöbb nőnek nem adatik meg a világon), mert Kinga volt a dúlám és mert férjem erős karjaiban támaszkodva jöhetett világra a gyermek, majdnem háborítatlanul.

Köszönöm!!!